Nos, egész napra mosolygóssá tett egy apró reggeli jelenet. Hajnali (!!!!) negyed kilenckor (vasárnap van!!!) battyogok a Jászain a villamos felé, amikor két fiatal lány megállít. Tizennyolc-tizenkilenc évesek, ezt azért tudom ilyen jól, mert ott volt rajtuk az idei évvel jelölve a szalagavatós szalagjuk. Jönnek kedvesen és kérdezik, hogy nem tudok e a környéken valami helyet, ami már nyitva van, valami reggelizőt, vagy kávézót, mert vidékről jöttek, nem ismerik a környéket, és nagyon sok idejük van még a találkozójukig. Elmondtam nekik, hogy mi-hol-merre, és nem biztos, hogy nyitva vannak, de elég sok van a környéken, hol menjenek, hol érdemes megnézni. Megköszönték, majd az egyikük azt mondta milyen jó, hogy jött erre egy fiatal (!!!!), akitől segítséget tudtak kérni.

Azért már elég sokan voltak az utcán, tőlem jóval fiatalabbak, és nekik mégis én (!!!!) voltam a fiatal!!! Óóóó, hogy ilyenkor milyen szép tud lenni a nap!

(és mivel olyan kevés ebben a bejegyzésben a felkiáltójel !!!!!!!!!!!!!!)

Csak a jegyzőkönyv kedvéért jegyezném meg, hogy meggyógyultam. Tudom már lassan két hete, de annyira érzelgősen, hüppögősen, nyáltengeresen tudtam volna róla írni, hogy inkább vártam. Mert igazából nincs is nagyon miről írni. Ennyi. Ez a lényeg. Meggyógyultam. Nincs semmi a fejemben, ami nem oda illik. Mert meggyógyultam. És milyen jó ezt leírni! Meggyógyultam! Meggyógyultam! Kezdem felfogni. Hogy meggyógyultam!

Törvénybe kellene foglalni, hogy minimum kéthavonta az ember egyszer csak szakítsa meg a munkás hétköznapokat és munka helyett kötelezően pihenjen. Lehetőleg valamilyen szép helyen. Nincs munka, nincs rohanás, nincs zaj, meg szmog, kifelé a városból, mondjuk a Tisza-tóhoz.

Tavaly nyáron már jártunk arra, Abádszalókon, most Poroszlóra vitt az utunk. Ott egy nagyon szép, és nagy park közepén álló kastély szállóba. Semmi nagy extra, semmi pucc, csak nyugalom és nyugalom és nyugalom. Pont annyi, amennyi kell. Volt masszázs, alpha masszázs, jacuzziban ázás és medencében lubickolás. Mivel szezonról még nem beszélhetünk elég kevés szállóvendég volt, így például a medencében úszkálva úgy érezhette magát az ember, mintha valami milliomosnő lenne, aki a saját medencéjében múlatja az időt senkitől sem zavarva. És a nyugalmat tényleg semmi sem zavarta meg. Talán pont ezért fordulhatott elő, hogy a szobánk ablakán kinézve egyszer csak egy gólyát pillantottunk meg, aki nagy nyugalomban sétálgatott a kastély kertjében. Poroszlóra egyébként is jellemző a gólya, volt olyan utca, ahol három fészket is megszámoltunk a villanyoszlopok tetején, természetesen a lakóival együtt.

Poroszló a Tisza-tó jobb partján fekszik, és ahogy utánaolvastam a helynek megmondom őszintén, hogy meglepett, hogy az egyik legnagyobb település a Tisza-tó partján. Persze én a városból jövök, más számomra nagy, de tényleg olyan kicsi, bejárható az egész. Ami nem baj. Nagyon barátságos hely, barátságos vendéglátókkal. A szállodában, a cukrászdában és az étteremben is kedves, barátságos emberekkel találkoztunk, akiken látszott, hogy tényleg örülnek a betérő vendégnek, van hozzájuk egy-két kedves szavuk, sőt, ha idejük engedi még egy jó beszélgetésben is benne vannak. És nem tolakodó módon, nem úgy, hogy közben az ember kényelmetlenül érzi magát. Igazi vendéglátókkal találkoztunk a három nap alatt és folyamatosan arról beszéltünk, hogy ide még vissza kell jönnünk.

Mivel borús, kicsit szeles volt az idő, a kikötőt csak hazafelé néztük meg, hogy ha esetleg nyáron sikerül meglátogatni a környéket, akkor hova kell mennünk, ha meg szeretnénk nézni - és meg szeretnénk nézni - a Tanösvényt és a Vízi Sétányt. Ellátogattunk inkább Polgárra, az Archeoparkba. Az M3 autópálya építése során felszínre került régészeti leletek ihlették ezt a tájtörténeti és régészeti pihenőparkot. Itt is ugyanazzal a vendégszeretettel és kedvességgel találkoztunk, mint Poroszlón. Holtszezon van, ráadásul nem is túl jó idő, de a vendég, az vendég, és kinyitották nekünk a házakat, a bemutatótermeket, hogy mindent meg tudjunk nézni. Sétáltunk egy nagyon és természetesen mire visszaértünk Poroszlóra már annyira "elfáradtunk", hogy muszáj volt újra fagyizni.

A Sarokház Cukrászda helyben főzött fagyijának készítőjét innen is csókoltatom. Isteni a fagyijuk. Ha valaki arra jár feltétlenül kóstolja meg. Az étcsokoládés fagyi a legjobb, mondjuk én csokiimádó vagyok, úgyhogy nekem persze, hogy az, de a többi is nagyon jó volt. Amikor megkérdezték kérek e rá csokiöntetet, először elbizonytalanodtam, mert ez általában valami flakonos, édes, sokszor inkább cukros, mint csokis dolgot szokott jelenteni. Itt viszont meleg, olvasztott csokoládé kerül a fagyira, ami rögtön megkeményedik rajta. Így például a puncs fagyi íze teljesen visszahozta gyerekkorom pálcikás Leo jégkrémének ízét.

És ha már gasztronómia, meg kell említenem a Kormorán Éttermet, ahol mind a két este vacsoráztunk. Nem is mondom, hogy az udvarias, kedves, vendégszerető fogadtatás itt sem maradt el. A konyha pedig remek. Főleg a halételek, de hát a Tisza-tó partján ez nem meglepő. Mindkét alkalommal nagyon jókat ettünk, ittunk, és úgy jöttünk el innen is, hogy ide még valamikor vissza kell jönni. Ahogy a Tisza-tóhoz is. Mindegy hová, eddig bárhol jártunk nem csalódtunk, csak vissza, vissza, vissza. Remélem majd valamikor összejön.

/A bejegyzésben a képek nagy részét Susu követte el, köszönet neki érte./

A szombati munkanapot igen jól ki lehet bírni akkor, ha sikerül előtte feltöltődni és pihenni. A feltöltődés elkezdődött már vasárnap. Mert mi mást is tehetne az emberrel a friss levegő, a jó társaság és a kutyák. Főleg ugye a kutyák. Számunkra meg ugye főleg-főleg Boogie Úr és Bodza Hölgy.

A túracsapat második születésnapi túráját Csókakőn ejtettük meg. Az időjárás jósoknak toll a fülébe, mindegyik mehet a bányába lefele, mert annyit riogattak minket a rossz idővel, hogy teljes előkészületeket tettünk annak érdekében, hogy semmilyen zord, esős idő se állhasson az utunkba, erre leégett az orrom. Mondjuk jellemző.

Az éledező erdő gyönyörű, ha valaki megkérdezi miért szeretem a tavaszt egyértelmű, hogy kirángatom egy áprilisi erdőt megnézni. Hát ezért. Van ami már zöld, van ami még csak kezd az lenni, virágok kandikálnak ki itt és ott, tavasz illata van az erdőnek. A túra kiinduló és befutó pontjánál lévő parkoló melletti rét pedig telis-tele volt pitypangokkal, amelyektől a kutyák lába helyes kis sárga zoknit kapott.

Minden, úgymond, szokásos módon zajlott. A kutyák kergetőztek, futottak előre, majd vissza hátra, ezzel kb. háromszor akkora távot megtéve, mint mi emberek, akik sétáltak egy jót, közben beszélgettek. A túra felénél agytorna, melynek első helyezettje Bodza gazdija lett, a második pedig Boogie-é. És mivel szülinapot ünnepeltünk, szülinap meg nem létezhet torta, sütemények, és ilyen, meg olyan típusú pezsgők és üdítők nélkül, volt bőven ezekből is, hogy már megint éhezzünk és szomjazzunk. És, hát az történt, hogy a melyik a legszebb süti kérdésre a legtöbb szavazat az én marcipán kutyákkal, csontokkal, tappancsokkal kidíszített sacher muffinomra érkezett. Köszönet.

Miután jól besütiztünk - mint a rossz gyerekek ugye - irány a Sandokan nevezetű számunkra már legendás hely és az "ebéd". Legendás, mert jártunk már egy párszor Csókakőn és mindig itt ettünk. Nem is csalódtunk soha. Semmi pucc, semmi procc, semmi csúcsgasztronómia (habár ugye, kinek mi). Egyszerű, magyaros ételek, frissensültek, és mivel elég sok kamionos jár arrafelé az ő gyomrukra méretezett adagok. Zene a füleknek, amikor a rendelés után nemsokkal meghallja az ember a konyhából kiszűrődő hús klopfolásának hangját. Mert hát a frissensült az frissensült.

Jól belakva, naptól megszínezve, friss levegőtől bódultan, kellemesen elfáradva értem haza, hogy felkészüljek a további pihenésre.

Húsvét. Volt. Sonka. Van. Még mindig.

Felmerült a kérdés húsvét előtt, hogy mikor kell enni a sonkát. Nem fogok belemenni vallási dolgokba, nem is tudnék, ugyanis fogalmam sincs. Ez nálunk mindig úgy volt, hogy amikor megfőtt. Általában péntek este megfőzve a sonka, aztán szombaton már lehet is enni.

Meg vasárnap. Meg hétfőn. És kedden. A szerdát se felejtsük el. És még nincs vége a hétnek. Meg a sonkának sem.

Lehet enni egyik szelet sonkát a másik szelet sonkával, másik szelet sonkát az egyik szelet sonkával. Sonkát tojással, tojást sonkával, tormával sonkát és tojást, sonkát tormával és tojással, kalácsot sonkával és tojással és tormával, tojást kaláccsal és tormával és sonkával, az egyik szelet sonkát kenyérrel és tojással és tormával, a másik szelet sonkát (figyelem! minő változatosság!) mustárral, tojással és kaláccsal.

És amikor eljön a csütörtök, és annak az átok disznó sonkájának még mindig ott a fele, na olyankor csinál az ember pl. sonkás tésztát. Amit aztán méla undorral eszeget, és megfogadja, hogy soha a büdös életben nem eszik többet sonkát.

És ez a fogadalom kitart a következő húsvétig. Mert akkor természetesen minden kezdődik elölről.

Az a baj, hogy olyan napjaim vannak, hogy csak nyavalyogni tudnék. Azt meg ugye minek. Senki sem olvassa szívesen. Még én sem. De, akkor is jajj. Ezek olyan jajj napok, pedig végeredményben nincs semmi olyan nagy gond. Na, jó ez szél azért rendesen betett, főleg a fejemnek. Tegnap már úgy éreztem magam, mint aki egész nap ütemesen verte befelé a fejét a falba. Pedig nem. Vagy de? Nem. Most mi van?

Szombat van. Munkanap. Hősnőnk számára ez azzal járt, hogy ezen, az egyébként szép napsütéses szombat reggelen, problémák akadtak a térrel, az idővel és a kontinuummal, volt időcsapda, csillagkapu, meg egyéb finomságok.

Hősnőnk ébredezik. Hallgatja, ahogy a madarak csiripelnek. Félálomban még egy mosolyt is elindít, amikor kattan egy fogaskerék - na csak egy kicsit, nem viszi túlzásba - és hősnőnk rájön, hogy hiába a szombat, bizony el kell indulni dolgozni.

És elindul. És a villamosmegállóban sikeresen felébred. Hogy került oda? Milyen módon, mikor, trolival, vagy gyalog, arra hősnőnk még mindig nem emlékszik. Valahogy odakerült. És most hősnőnk próbálja nem végiggondolni, hogy akkor hány kereszteződésen ment át úgy, hogy nem is tudta, hogy átmegy rajtuk. Meg egyáltalán. A lényeg, a lényeg, hogy hősnőnk egyszer csak ott találta magát a villamosmegállóban. Ránézett az órájára, ami 6:49 percet mutatott. Ez tök jó. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy hősnőnk 7:15 perckor szeretett volna elindulni otthonról. Éljen!

Hősnőnk fáradt. Itt lebeg a szeme előtt az óraátállítás is és még mindig nem érti, hogy hogy a francba került ma reggel oda, a villamosmegállóba.

Ma reggel a villamosra felszállt apuka és olyan hat év körüli kisfia. A kisfiú leült. A vele szemben lévő ülés üres volt, így odafordult az apukájához:

Kisfiú: Apu, ülj le te is!

Apuka: Most, nem ülök le.

Kisfiú: De apu ülj le te is!

Apuka: Nem ülök le.

Kisfiú: Naaa, apu ülj már le!

Apuka: Mondtam, hogy most nem ülök.

Kisfiú: Hülye vagy!

Apuka: Ne mondj nekem ilyet!

Kisfiú: De, hát anyu is ezt szokta mondani.

Jó reggelt!

Család. Apa, anya, fiú, lány. Szép nagy ház a kertvárosban. Jó élet. Mondhatni, irigylésre méltóan jó. Ha valaki kívülről nézi, azt mondja minden rendben. Aztán a fiú, a tizenhatodik születésnapja előtt három nappal fogja magát és számos iskolatársát megöli, vagy megsebesíti. Mi történt? Ki a felelős? Felelősnek érezheti-e magát az anya? Mit tesz ezek után? Mi vezetett ide?

Klisés történet, nem? De igen. Ha egy igazi amerikai, happy endel, mégis szép a világ érzéssel záródó filmről lenne szó. A beszélnünk kell Kevinről nem az. És ettől lesz a film egyszerre zavarba ejtő és zseniális. Ahogy hozzányúl a rendező a témához, ahogy megjeleníti, ahogy a fejünkhöz vágja. Lynne Ramsay rendező Lionel Shriver regényéből egy kilátástalanságot, keserűséget és fájdalmat sugárzó filmet csinált. Nem láttam még ilyen filmet, ami az első képkockáktól kezdve feszültségben tartott. Mert az ember végig feszült, ahogy nézi, sőt egy idő után görcsbe rándul az elméje, a gondolatai, és a végére már fizikailag is. Csak ül, nézi meredten a képernyőt és már legszívesebben beleordítaná a kérdést.

A történetet akár össze is lehetne foglalni az első bekezdésben lévőkkel. Szép család, amerikai álom, aztán megtörténik a tragédia. De ebben a filmben nemcsak ennyi történik. Egy anyát látunk, aki attól kezdve, hogy megfogan, nem szereti a fiát. Elfogadja, törődik vele, mert ezt várja el a férje, a társadalom. De ők ketten, anya és fia, mind a ketten tudják, hogy mi az igazság. Igen, a fiú is. Pici gyerekkorától kezdve. Szenvednek mind a ketten, egyiküknek sem jó ez a helyzet, de nem tudnak, és egy idő nem is akarnak ezzel mit kezdeni.

Lassan, de nem unalmasan bontakozik ki a történet. Az időben ugrálunk ide-oda. Hol a jelent, hol a közelmúltat, hol Kevin gyermekkorának különböző szakaszait, hol a szülők fiatalkorát látjuk. A képek és a történeti síkok gyors váltakozásai mind, mind a feszültséget növelik. Tudod, hogy tragédia fog történni, mégis, amikor megtörténik, még meg tudsz döbbeni annak mértékétől és módjától. A feszültséget fokozza még a zene, amitől sokszor kényelmetlenül érzed magad, annyira nem az adott jelenethez illik. És ott van a színészek játéka. Tilda Swinton (Eva, az anya), John C. Reilly (Franklin, az apa) és Ezra Miller (Kevin), valamint a kis Kevint alakító gyerekszínészek. Zseniálisak.

Nézed a filmet és közben jár az agyad, hogy vajon mitől válik egy anya ilyenné. Érezte már a terhessége alatt, hogy a gyereke más lesz? Vagy esetleg tényleg ő rontott el mindent? Rossz anya lenne? Vagy a fiú maga velejéig gonosz? Megérdemli a sorsát? Sajnáljam, hiszen szenved? Vagy álljak be azok közé, akik elítélik? És mire eltelik 110 perc a filmből és végre felteszik a kérdést „Miért tetted?”, már legszívesebben te is ezt üvöltenéd a képernyőbe. Miért?

És, hogy miért? Na, ez az, amire szerintem mindenkinek más a válasza. Vagy talán nincs is válasz.

Na most az van, hogy ilyen lázas, mint amilyen most vagyok gyerekkorom óta nem voltam. Azt tudom, hogy akkor nagyon sokszor, nagyon magas lázam tudott lenni, és hogy mindig rosszul éreztem magam. Na, de ennyire???!!??? Ennyire azért szerintem nem. Vagy igen, csak akkor gyerek voltam. Szerintem ez lesz. Na, meg akkoriban oda lehetett bújni anyuhoz, vagy apuhoz, hogy simogassák az arcomat, és közben meséljenek. Most meg ugye ezt nem lehet. Mert, hát az hogy nézne már ki. Tegnap csak anyu gyógyító levesével vigasztalódhattam, és igen, bevallom, volt olyan pillanat, amikor szívesen megkértem volna, hogy hadd bújjak oda hozzá. Kezdtem magam újra ötévesnek érezni. És minél inkább ötévesnek érzem magam, annál inkább érzem, hogy mennyire nem vagyok már gyerek. Öregszem na, hogy a fene vinné el ezt a lázat!

Na most akkor vagy legyen hideg, vagy jöjjön akkor meg a tavasz, de tisztességesen, nem ilyen tessék-lássék módra. Nem érdekel, csak történjen már valami normális módon, mert napok óta kótyagos, fejfájós, levert, sokszor mocsok hangulatú vagyok. De utálom ezt.

Heti nyávunkat látták, hallották.

UPDATE: ez az állapot este fél hétig tartott. Akkor brutál jó híreket kaptam. Amint több időm lesz írok is róla.

- hősnőnk ma reggel a harmadik harisnyát tudta úgy fölvenni, hogy az nem szakadt el

- négyszer ejtette le a kulcsát, mire sikerült végre valahára bezárnia a bejárati ajtót

- rossz villamosra szállt fel

- miután észrevette, hogy rossz villamosra szált fel, szépen leszállt róla, majd megvárta a következőt. igen. a következő rossz villamost, mert hősnőnk másodszorra is rossz villamosra szállt föl (nyugi, harmadszorra már sikerült eltalálni a helyes számozású villamost)

- bekapcsolta a vízforralót víz nélkül

- leejtette a reggeli szendvicsét és utána egy igen kecses mozdulattal még rá is lépett

- leette a nadrágját kefirrel.

Igen. Mindezt fél kilencig. Szép nap ez a mai.

ÁS80. Volt a meghívó tárgya. És, ha Á és S 80 évesek, na nem külön-külön, hanem együtt ketten, akkor azt meg kell ünnepelni. Irány a Himalaya nepáli étterem. Hát, személy szerint én még ilyenben sem jártam és még nem is ettem nepáli ételt. De állítólag egyszer mindent ki kell próbálni, miért ne. Jó volt. Sőt! Nagyon jó. Nem tudom igazából, hogy az indiai konyha van/volt e hatással a nepálira, vagy fordítva, de elég sok hasonlóság van a kettő között. Legalábbis itt. De lehet, hogy ennek csak az az oka, hogy a szomszédos indiai étteremmel közös "konyhán vannak". Nem tudom. Mindenesetre nekem nagyon ízlett minden. A megkóstolt lencseleves, a különböző szószokban megfürdetett húsok, a többféle naan, a rizses dolgok, a papardam, mind finom volt. Engem különleges, néhol még számomra teljesen ismeretlen ízvilággal ismertettek meg. Az igaz, hogy a kiszolgálás kicsit lassú volt, de mivel nagyon jól éreztük magunkat, nem nagyon zavart minket. Mert hát buli volt.

Szülinap a retro jegyében. Azaz egy kis múltba való visszatekintés. Az ünnepelt hölgyeknek először is egy teszt (kvíz) kitöltésével kellett bizonyítani, hogy az elmúlt x évet nem átaludták, hanem bizony rendesen kivették belőle a részüket. Volt a kvízben például  zenére, kozmetikumra, tv műsorokra, divatra, de még az úttörők 12 pontjára vonatkozó kérdés is. Miután ezt a roppant nehéz akadályt legyőzték az ünnepeltjeink jöhettek az ajándékok. Téli fagyi, limo por, dunakavics, dianás cukor, gumi cumi, kakas nyalóka, abc csoki, frutti, meg még nem is tudom mi, a lényeg, hogy gyerekkoruk/gyerekkorunk kedvencei. És természetesen a pöttyös könyvek, mert hát az kinek nem volt. A bakelitlemezre emlékeztető cd-re születésüktől, minden szülinapjuk idejében éppen a slágerlistát vezető dalok kerültek, és befigyelt egy üveg nagyon finom lekvár, ami akár lehetne nagymama lekvárja is, de ennek a neve faszállító lekvár, és itt rossz az, aki rosszra gondol. Igen. Természetesen felmerül a kérdés, hogy mi is az a rossz. :) Volt torta, mert az kell, fehér rózsákkal, kicsit retro kinézettel ez is. Meg volt móka, kacagás, jobban mondva vihogás. Sok-sok vihogás. Mint mindig. Hehe.

/A képekért köszönet Ancsának és Susunak/

Van ez az Eurovíziós Dalfesztiválos dolog, amire szépen ráhúzott egy több fordulós (szerintem tök felesleges) műsort az m1. Most lett meg a győztes csapat, a győztes dal. Éljen, hurrá! Nekem egy problémám van ezzel a dallal. Három perce fejezte be a csapat az előadását és én már el is felejtettem. De hát én nem értek ehhez. Ennek ellenére úgy éreztem ezt mindenáron le kellett írnom.

Az elmúlt két hétben minden reggel jönnek ellenőrök a villamoson. És az esetek 80 százalékában vagy csak elsétálnak mellettem, el sem kérik tőlem a jegyemet, bérletemet (bérletem van), vagy megállnak egy pillanatra, és amikor nyúlok a táskámba, akkor mennek tovább, anélkül, hogy bármilyen jegyet, vagy bérletet, vagy akármit tudnék nekik mutatni.

Na most akkor két lehetőség van. Az egyik az, hogy annyira, de annyira, de annyira rossz arcú vagyok, hogy nem mernek még csak bérletet, vagy jegyet sem kérni tőlem. A másik lehetőség pedig az, hogy annyira, de annyira, de annyira becsületes képem van, hogy úgy gondolják minek, ő úgysem bliccel. Vajon nekem melyik a jobb? Hmm?

/A harmadik lehetőségbe, ami az ellenőrök munkájának minőségét érinti itt és most nem megyek bele, csak annyit fűznék hozzá, hogy ehhh..../

A világ egyik legnagyobb csalódása (na jó, nem az egyik, hanem tényleg a LEGNAGYOBB), mikor arra készülök majd egy teljes napig, hogy amikor kimegyek a szüleimhez, a hatalmas kertben hóembert fogok csinálni, erre kiderül, hogy a jelenlegi hó teljesen alkalmatlan bármilyen hóból készült ember megformázására. Óóó szegény fejem! Óóó a problémáim!

(mélyről jövő, tornádóerejű sóhajtás)

Ne nyavalyogj! Te akartad. Múlt héten még azon sírtál, hogy jaj ez nem is igazi tél. Meg hiába süt a nap, mert közben enyhe, nyálkás idő van, a napsütést az eső váltja, és jaj az mennyire nem jó. Meg ugye a bacilusok, meg egyebek. Azok is jobban élnek az enyhe időben. A fák (gyümölcsfák) ellenségeiről, a bogarakról, férgekről nem is beszélve. Hogy kiálltál mindenki elé és hangoztattad mennyivel jobb lenne, ha a napsütéshez száraz hideg, esetleg csillogó, fehér hó társulna. Hogy szövegeltél a jó kis tiszta hidegről, ami belecsíp az arcodba, bepirosítja az orrodat.

Hát tessék! Itt van! Te akartad! Úgyhogy csönd legyen és ne nyavalyogj a hideg miatt!

Oké. Ismerjük hősnőnket, tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy milyen. Csetlik, botlik, ügyetlenkedik. Senki sem lepődik meg, amikor azt hallja, hogy hősnőnk az orrsprayt egy igen kecses mozdulattal a szemébe fújta. Erre a megfelelő szó: ügyetlenkedés (+  hozzájön egy legyintés, hiszen ez csak a szokásos).

De! Az arra vajon mi a megfelelő szó, amikor hősnőnk egy héten belül kétszer (!!!) fújja bele azt a nyamvadt orrsprayt a szemébe???!!??? Ugyanabba a szemébe. A jobb szemébe. Ami most a rosszabbik. Ha így haladunk hősnőnk meg fog vakulni. Legalábbis a jelenleg rosszabb jobb szemére.

Hogy milyen volt az elmúlt kicsivel több, mint egy hetem? Hát főleg ilyen:

Aztán ebből adódóan olykor ilyen:

Óóó igen, a kripliségemből fakadó, önutálatból táplálkozó önsajnálat bűzös, rohadt mocsarában nagyon ügyesen tudok hempergőzni.

De most már remélem vége. És nagyon szeretném, ha minél előbb eljönnének ezek a napok:

Igen. Az is igaz, hogy szeretnék mezítláb egy virágos réten szaladgálni, ugrálni, hempergőzni a fűben (igen, már nagyon hiányzik a tavasz és a jó idő), mindezt fülig érő szájjal mosolyogva, majd nagyokat kacagva, de egyelőre megelégszem azzal is, ha elérem a fülig érő szájjal való mosolygást.

Jelentem. Haladok.